Orbán Viktort régóta Vlagyimir Putyinhoz hasonlítják, azonban egyre inkább úgy tűnik, pályája egy másik Vlagyimiréhoz, vagyis Vladimíréhoz hasonlít. A független intézmények elfoglalása, az állami vagyon szétosztása a haveroknak, oroszbarát külpolitika és nyugati elszigetelődés, sőt, titkosszolgálattal végrehajtott emberrablás – Vladimír Mečiar volt szlovák miniszterelnök ezeket már évtizedekkel Orbán Viktor előtt mind megcsinálta. Mečiarnak a bukása után folytatódó politikai pályájából pedig kiolvasható, mi vár régiónkban egy kiöregedett autokratára.

Vladimír Mečiar politikai tevékenysége a kilencvenes években szinte tankönyvi példája volt annak, hogyan lehet egy frissen létrejött demokráciát egyszemélyes hatalmi rendszerré torzítani – Madeleine Albright nem véletlenül nevezte Szlovákiát „Európa fekete lyukának”. Mečiar vezette ki Szlovákiát a közös csehszlovák államból 1993. január 1-jén, népszavazás nélkül, és teremtette meg azt a mečiarizmusnak nevezett korszakot, amelynek terhes örökségével Szlovákia máig küzd.

Aki Orbán volt Orbán előtt

Az 1942-ben, Zólyomban született egykori amatőr bokszoló, a kommunista Csehszlovákia ifjúsági mozgalmából érkező, majd a bársonyos forradalom után meglepetésszerűen csúcsra érő politikus három alkalommal volt szlovák miniszterelnök: 1990–1991, 1992–1994 és 1994–1998 között, majd 1998-ban rövid ideig ügyvezető államfői jogköröket is gyakorolt. Bukása gyakorlatilag egy második rendszerváltásnak felelt meg, és az gyakorlatilag az ellenzéke teljes összefogásával valósulhatott csak meg.

Orbán Viktor az elmúlt években többször is úgy beszélt magáról, hogy ő Trump volt Trump előtt – ha viszont jóval szorosabb párhuzamokat keresünk, inkább Mečiarra lehet azt mondani, hogy Orbán volt Orbán előtt.

Ahogy Orbán Viktor teljesen a maga képére formálta a magyar állami intézményrendszert, úgy Mečiar is ezt tette – csak kevésbé finomabb módszerekkel. Az 1994. novemberi, hírhedt „hosszú kések éjszakáján” Mečiar HZDS-e (Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért) két szövetségesével, Ján Slota magyarellenes nacionalista Szlovák Nemzeti Pártjával (SNS) és a Ján Ľupták-féle ZRS-szel egy kétnapos, összesen 23 órán át tartó parlamenti üléssel kisajátította az államot: leváltotta a Legfelsőbb Ellenőrző Hivatal vezetését, a legfőbb ügyészt, a közmédia tanácsait és vezetőit, kirúgott 38 embert kulcspozíciókból, és minden parlamenti bizottságban átvette az elnökséget.

Ha tetszenek az írásaim,
támogasd a munkámat!

A Mečiar-korszakot a korrupció, maffiaszerű állami összefonódások, oroszbarát külpolitikai különutasság és durva antidemokratikus erőpolitika jellemezte. Mečiar kormányzása alatt Szlovákia nyugati elszigetelődésbe csúszott; a közmédiát és az állami intézményeket politikai fegyverként használták; a privatizációt klientúraépítésre fordították; a titkosszolgálatot pedig a politikai ellenfelekkel szemben vetették be – sőt, a magyarországi robbantások hátterében is rendre felmerültek szlovák titkosszolgálati szálak és a destabilizáció mint érdek.

Az autoriter és korrupt kormányzás jelképe a trencsénteplici Vila Elektra luxusvilla lett, amelyről csak később derítette ki a média, hogy Mečiaré – hivatalosan egy háromszobás lakást és egy régi autót vallott csak be –, és amelynek finanszírozását sosem tudta meggyőzően megmagyarázni. Sőt, egy ezt firtató újságírót egyszer még meg is ütött.

Szlovákia persze fele akkor, mint Magyarország, és Mečiar autoriter uralma is feleannyi ideig tartotta, mint Orbán Viktor rendszere, a NER. A Vila Elektra is természetesen eltörpül Hatvanpuszta mellett – ráadásul jóval ízléstelenebb is, bár a verseny kétségtelenül erős.

A rendszert végül nem egyetlen botrány, hanem azok egymásra rakódása, és egy széles társadalmi és politikai összefogás győzte le: az 1998-as választáson Mečiar pártja 27%-kal szűken ugyan első lett, de koalíciós partnerek nélkül maradt, elszigetelődött. Így végül a demokratikus ellenzék alakított kormányt a jobbközép Mikuláš Dzurinda vezetésével, és visszaterelte Szlovákiát az EU- és NATO-integráció útjára.

Orbán Viktor 2026-os bukása Magyarországon sok szempontból hasonló politikai örökséget hagyott maga után: az orbáni hatalmi gépezet részévé tett intézményeket, kormányzati propagandává silányított közmédiát, a Fideszre szabott választási rendszert és az államigazgatást, újságírók és ellenzéki szereplők elleni megfigyelési ügyeket, Moszkva érdekeit kiszolgáló külpolitikát, és persze közpénzből felhízlalt stróman- és oligarcha-hálózatokat. A Hatvanpuszta körüli birtokkomplexum – zebrákkal, luxuskönyvtárral, medencékkel – ugyanúgy szimbólummá vált, mint Mečiar Elektrája.

Hogy mi lesz Orbánnal, egyelőre nem tudjuk – azonban Mečiar bukása után is sokan azt hitték, a mečiarizmus története lezárult. A hatalomból kiszavazott szlovák miniszterelnök azonban nyugdíjba vonulás helyett szinte rögtön megkísérelt visszatérni: elindult az 1999-es első közvetlen elnökválasztáson.

A rákövetkező évek pedig annyiban még körülötte forogtak, hogy a szlovák politika jórészt arról szólt, hogyan lehetne a visszatérését megakadályozni.

Visszatérési kísérlet elnökként

A politikai logika a bukott miniszterelnök számára világos volt: ha már a kormányzati hatalom elveszett, az államfői tisztség alkalmas lehetett volna arra, hogy Mečiar visszakapaszkodjon a hatalom közelébe.

Csak a közelébe – hiszen ahogy Magyarország, úgy Szlovákiában is az elnök hatalma és szerepe inkább szimbolikus: feladata a kormányzati és állami tisztviselők kinevezése, törvények alkotmányossági vizsgálata és esetleges vétózása, az ország nemzetközi reprezentációja, és persze a kegyelmi jog gyakorlása. Mečiar számára azonban ez maga lett volna a politikai rehabilitáció.

Az 1999-es elnökválasztási kampányban Mečiar még mindig nagy tömegeket tudott mozgósítani. Pártja, a HZDS vidéki, idősebb, nemzeti érzelmű tábora nem omlott össze egyik napról a másikra. A volt miniszterelnök sok szavazó szemében nem a demokrácia lerombolója volt, hanem az önálló Szlovákia atyja, akit a „pozsonyi liberálisok”, a szlovák államhoz illojális magyar pártok, a nyugati országok nagykövetségei és a liberális média közösen buktattak meg.

Vagyis Mečiar gyakorlatilag ugyanazokat okolta 1998-as vereségéért, akiket 2026-ban Orbán Viktor. Ez a fajta paranoid sérelmi politika pedig egy darabig még működött is. Mečiar ugyanis 37%-kal bejutott az 1999-es elnökválasztás második fordulójába, ahol végül Rudolf Schuster, a kormányoldal jelöltje 57-43%-ra legyőzte. A mečiarista tábor már nem volt többségben, de így is erős maradt.

Közben azonban az igazságszolgáltatás és a jogi eljárások is egyre közelebb kerültek hozzá. Ahogy azonban a villájára költött pénz eredetéről, úgy arról sem kívánt beszélni Mečiar a rendőrségnek, hogy miféle szerepe volt Michal Kováč Jr., vagyis legfőbb politikai ellenfele, Michal Kováč fiának 1995-ös titkosszolgálati elrablása ügyében.

A szlovák titkosszolgálat, a SIS – élén Mečiar bizalmasával, Ivan Lexával – felfegyverzett emberei ugyanis elrabolták az ifjabb Kováčot, viszkit erőltettek belé, áramütésekkel kínozták, majd Ausztriában egy rendőrörs előtt hagyták, hogy az osztrák rendőrök kiadják őt Németországnak egy ifjabb Kováč elleni, akkor érvényben lévő körözés miatt. Az osztrákok végül az elrablást figyelembe véve nem adták őt ki, a német hatóságok pedig nem sokkal később visszavonták a körözést, a SIS szerepe pedig az akcióban hamar nyilvánosságra került.

A köztársasági elnök fiának elrablása volt talán a leghírhedtebb és legdurvább túlkapása a Mečiar-korszaknak – kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a 2026. április 12-i választás előtt Orbán Viktor személyes utasítására a magyar titkosszolgálatok, valamint a TEK és a NAV bármiféle jogalap nélkül elraboltak két ukrán pénzszállító kocsit és annak személyzetét.

Remélhetőleg azonban a párhuzam itt véget is ér, ugyanis a szlovák történet nem sokkal később még tragikusabb fordulatot vett: az emberrablás kivizsgálására indított nyomozás kulcsfiguráját, Robert Remiáš exrendőrt ugyanis 1996. április 29-én egy autóba rejtett robbanószerkezettel meggyilkolták. Az emberrablásról ugyanis egy volt SIS-ügynök, Oskar Fegyveres tálalt ki még 1995-ben egy rendőrségi vallomásban, majd külföldre menekülve kizárólag barátján, Remiášon keresztül kommunikált a szlovák nyilvánossággal.

Ha tetszik, oszd meg ezt az írást!

Share

Mečiar ráadásul tett róla, hogy az emberrablásért minél kevésbé lehessen őt később elővenni. Még 1998 márciusában, amikor Kováč elnöki mandátuma lejárt, megbízott államfőként első dolga volt amnesztiát adni „az emberrablással összefüggő bűncselekmények", illetve az 1997-es, a közvetlen elnökválasztásról szóló referendum elszabotálásáért felelős belügyminiszteri lépésekre – azaz lényegében magát és beosztottait mentesítette az esetleges jogi következmények alól.

A Mečiar utáni korszak így nem csupán arról szólt, hogyan lehet az ő visszatérését megakadályozni, de arról is, hogy a bűneiért végül kell-e felelnie.

Kormánybuktatási kísérlet népszavazással

Az elszámoltatás végül nem is a Kováč-ügy, hanem hivatali visszaéléssel és csalással kapcsolatos ügyek miatt érte el – a vád szerint Mečiar egyebek mellett 300 ezer dollárnál is nagyobb összeggel jutalmazta meg minisztereit, törvénytelenül.

2000. április 20-án kora reggel a szlovák rendőrség kommandósai körbevették a Vila Elektrát. Hangosbemondón felolvasták a Mečiar elleni, csalással kapcsolatos vádakat, majd felszólították, hogy hagyja el az épületet. Amikor ezt megtagadta, berobbantották az ajtót, majd letartóztatták és elvitték. Csakhogy kihallgatása után még aznap dél körül szabadon engedték, támogatói éljenzése közepette.

Hívei azonban a korrupciós vádak ellenére is kitartottak mellette, Mečiar ugyanis sikerrel vágta magát áldozati pózba, és vádolta a Dzurinda-kormányt boszorkányüldözéssel. Hogy Dzurindáék alatt is egyre-másra buktak ki az új kormány immár saját korrupciós ügyei, az sem segítette az elszámoltatás ügyét.

Fél évvel később, 2000 novemberében egy előrehozott választás kiírásáról szóló népszavazással – Szlovákiában ugyanis ilyet is lehet – próbálta Mečiar Dzurindát megbuktatni, ám a 20%-os részvétel 30 százalékponttal maradt el az érvényességhez szükséges szinttől.

Mečiar tehát először elnökjelölti kampánnyal, majd egy kormánybuktatónak szánt népszavazással próbált visszatérni – egyik sem jött össze. Egyetlen sikert tudott csak felmutatni: a korrupciós ügyekben indított eljárások végül mind elhaltak, így nem kellett az igazságszolgáltatástól tartania. Csakhogy a botrányok és kudarcok hatására ekkora már egyértelműen a múlt embereként tekintettek rá a szavazók.

A politikai eszközök, melyeket a bukott szlovák miniszterelnök bevetett, Orbán Viktor számára is rendelkezésre állhatnak – főleg, ha a Magyar-kormány a közvetlen elnökválasztás mellett dönt. Még akkor is, ha Orbánnak a felmérések alapján, magas elutasítottsága miatt nem lenne esélye a győzelemre egy ilyen megmérettetésen, arra azonban jó lehet egy elnökjelöltség, hogy szavazói szemében megkérdőjelezhetetlenné tegye vezető szerepét. A népszavazás intézményének a kormány ellen való kijátszásában pedig Orbánnak már a 2000-es évekből is nagy tapasztalata van.

„1991-ben Mečiart még a szlovák lakosság 84%-a támogatta. Mára azonban már nem ő az ország legnépszerűbb politikusa – jelenleg csupán mintegy 20%-os támogatottsággal rendelkezik” – nyilatkozta a sikertelen 2000. novemberi népszavazás után Soňa Szomolányi politológus.

Mečiar támogatottsága, lassan, de stabilan csökkent, és ami még rosszabb hír volt számára, hogy immár nem ő volt a Dzurinda-kormány ellenzékének legnépszerűbb vezére: hanem a feltörekvő, fiatal populista baloldali politikus, Robert Fico.

Az írás folytatása innentől
az előfizetők számára érhető el.
Támogasd a munkámat,
ha tetszenek az írásaim!